A kiállítás megnyitója

Üdvözlöm Önöket, Mórocz Anikó vagyok.
Az a helyzet, hogy nekem van egy Vörös Ákos fotóm. Az úgy történt, hogy egy épületben dolgozunk. Ákos egyszer csak átjött az irodámba egy nagy borítékkal a kezében, és közölte velem, hogy én voltam a 100. lájkolója, ez az ajándékom. Na, ez nem most volt, mert ma már kétezer fölött van a kedvelői száma.

 

Érdekes kettőssége Fürednek a munkahelyünk, a Rendszertudományi Innovációs Központ, ami egy fejlesztés alatt álló területen lévő modern, minimál, és a funkciónak alárendelt irodaház, valamint ez a reformkori városrész, ahol gyakorlatilag minden kőnek, háznak nem is egy története van.

 

Amikor Ákos megkért, hogy nyissam meg ezt a kiállítását, akkor több okból is igent mondtam. Egyrészt a Balatont ábrázoló fotóit jól ismerem, és rendkívül fontosnak tartom, hogy készülnek ilyen fotók. Nem lehet ugyanis eleget felmutatni, és egyre fontosabb felmutatni a természetnek azokat az értékeit, amik itt is láthatóak, és tetszik nem tetszik az ember folyamatosan pusztítja őket. Aki ismer engem, az tudja, hogy megveszekedett zöld vagyok: egy nem túl nagy lakásban élek, de ott is ragaszkodom a szelektív hulladékgyűjtőkhöz.

 

Ákos nem fotóművész, hanem mérnök informatikus. Az az ember, aki naphosszat ül egy computer előtt, nézi a monitort és üti a klaviatúrát, ennél többet nem értek a mesterségéhez. Három évvel ezelőtt vett egy komolyabbnak mondott kamerát, és fotózni kezdett. Ez elsőnek nem rossz lépés ahhoz, hogy az ember felálljon a számítógép mellől. Viszont a képei nem tetszettek neki, ezért elment egy fotóshoz tanulni. Ami nálam nagyon fontos egy emberben, az a fejlődési vágy: többnek lenni ma egy kicsivel, mint tegnap voltam. Ákos kérdezett fotóstársaktól, bújta az internetet, ami tanulásban is nehezen megkerülhető manapság, és workshopokra járt.

 

Szeret új embereket megismerni, ezért elsősorban a portréfotózás érdekelte. Nekem azt mondta, hogy ehhez is elsősorban a hátteret, vagyis a tájat kell megkomponálni, utána már csak elé kell tenni a kiszemelt személyt, és voila: kész a portré. Végül is van benne valami. Az meg hab a tortán, ha ezek a fotóra kívánkozó emberek még ráadásul boldogok is: innét már egyenes út vezet a jegyes és esküvői párokig, mert ők – jó esetben – vidámak.

 

A portréfotózáshoz tehát kellett a természet, és mivel Ákos Aszófőn született és él ma is, kézenfekvő volt, hogy tájképeinek a főszereplője elsősorban a Balaton lett. Tájképeinek a zöme vizes, mert balatoni embernek kell a víz, még a fotókon is. Menet közben jöttek a ráadás-tényezők: a hajnali fények és madárcsicsergés, a megannyi állat- és növényfaj, izgalmas nádasok és stégek. Azért nem bánja a hajnali négy órás ébredéseket, mert ha épp nem kegyesek hozzá az égiek, akkor maximum kidobja a képet, vagy elő se veszi a gépet, de annyi energiát ad egy ilyen tiszta hajnali séta, ami akár egy hétre is elegendő lehet. A reggel azért is izgalmas, mert míg napközben érzékelhetőek az időjárási adottságok, addig egy éjszakai sötétből bármi lehet: felhőbe burkolózás, verőfény, vagy lágy derengés. Minden reggel egy meglepetés.

 

Én magam is próbálkozgatok természetfotózással, persze inkább ösztönösen, és nem igazán tudtam még képbe zárni az élményt, amit mondjuk egy balatoni napfelkelte jelentett. Azt már Ákostól tudom, hogy nem a fényképezőgép ennek az oka, mert ahogy ő mondta: egy egyszerű fazékban is lehet jó húslevest főzni, és egy nagyon drága edényben is el lehet érni közepes alatti eredményt. Azt is tőle tudom, hogy mitől ilyen élénkek ezek a színek az enyémekhez képest, és miért érzem őket közelebb a valósághoz: belenyúl, igen, van utómunka, de csak addig, amíg el nem éri a szabad szemmel látotthoz legközelebbi eredményt. Mert Ákos szerint a kamera nem úgy lát, mint az emberi szem. Ha viszont az ember a kelleténél erősebben nyúl bele a képbe, az általában visszaüt, rontja az értékét.

 

Ákos azt sem titkolja, hogy egy kis sikervadászat is van a tájfotózásban: többen kedvelik a közösségi oldalakon megosztott természetfotóit, mint az embereket ábrázoló képeit. Ákos szerint ez azért lehet, mert egy tájképet jobban át tudnak élni a kívülálló emberek, mint egy másik ember boldogságát. Aztán vannak olyan képei is, amiket a közönség jobban szeret, mint ő.

 

Nem mindig a tudatosság célravezető, van úgy, hogy egyszerűen csak szerencséje van: jókor van jó helyen, és a kamera is jókor kattan.

 

Kétszer éli meg a „hűha” érzést: egyszer, amikor a helyszínen van, és kattan a kamera, másodszor pedig amikor a computer monitorján meglátja a képet.

 

A munkámból adódóan többféle helyen is éltem, és igyekeztem mindig lokálpatrióta lenni, mert hiszem, hogy úgy jobban érzi magát az ember egy adott közösségben, ha megismeri és megszereti azt. A Balaton vonzásában ez különösen könnyű, de mondjuk a szomszéd várban, Veszprémben is szerettem turistaként élni. Ez azt jelenti, hogy nem csak az üzletek kirakatáig ért a tekintetem, hanem az épületek felsőbb részeit is megnéztem, ezt próbálják ki, nagyon jó élmény. És a Balaton tényleg ilyen, mint a fotókon. Nem sminkeli magát. Az viszont tény, hogy ha látni akarjuk, akkor bizony Mohamed módjára el kell zarándokolnunk hozzá. Akár hajnali órában, vekkere ébredve, még sötétben kimászni az ágyból, tudva, hogy megéri, mert a látvány kárpótolni fog.

 

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy mitől jó egy fotó, láttam rajta, hogy keresi a jó választ. Aztán csak ennyit mondott: „Amit jobb klikkel lementek.” És még hozzátette: „Amivel elégedett a megrendelő, ami nem szokványos, hanem van benne valami pláne.” Ezt a plánét keressék meg Önök is az itt kiállított 14 képen, amihez kellemes nézelődést kívánok!

 

Nem lehet eleget felmutatni, és egyre fontosabb felmutatni a természetnek azokat az értékeit, amik ezúttal fotókba zárva láthatóak a Kedves Cukrászdában. Alkotójuk, Vörös Ákos aszófői mérnök-informatikus három évvel ezelőtt kezdett fotózni, azóta autodidakta módon képzi magát. Balatoni emberként tájképeinek fő témája különböző napszakokban és évszakokban a tó és közvetlen környezete. Hajnalt ábrázoló képeinek elkészítéséhez nem bánja a korai ébredéseket, mert ha épp nem kegyesek hozzá az égiek, akkor is annyi energiát kap egy-egy sétától, ami akár egy hétre is elegendő lehet. Szerinte a reggel azért izgalmas, mert egy éjszakai sötétségből bármi lehet: felhőbe burkolózás, verőfény, vagy lágy derengés. Minden reggel egy igazi meglepetés. Az április 13-ig látható kiállítás tizenöt képének kiválasztásában Nagy Tímea füredi fotográfus vállalt szerepet, akinek Dolomitok című kiállítása nemrég volt látható az Arácsi Népházban. Az Észak-Olaszországban készült fekete-fehér természetfotók érdekessége a papír és a nyomdai technika volt. Egy német cég 1548 óta állít elő olyan papírokat, amik a hagyományos technológiákhoz (rézkarc, akvarell, stb.) használatosak. Ezek savmentesek, gyapot vagy cellulóz alapúak, így akár száz évig is képesek fakulásmentesen megőrizni a rájuk készült nyomatot. Nagy Tímea fotói erre a különleges felületre Magyarországon elsőként ún. piezography nyomtatási technológiával készültek: hét különböző sűrűségű fekete tinta használatával rendkívül magas szürkeárnyalatokat és részletgazdagságot értek el.